A világháború menete a Szovjetunió megtámadásától Teheránig

A VILÁGHÁBORÚ MENETE A SZOVJETUNIÓ MEGTÁMADÁSÁTÓL TEHERÁNIG

Támadás a Szovjetunió ellen

Hitler következő célpontja a Szovjetunió volt. Mint korábban említettük, a szovjet-német megnemtámadási egyezményt mindkét fél taktikai okokból kötötte meg: Hitler el akarta kerülni a kétfrontos háborút, Sztálin pedig időt akart nyerni a háborúra való felkészüléshez.

A német diktátor azonban kezdettől fogva célpontnak tekintette a sztálini Szovjetuniót elsősorban ideológiai szempontból. A német élettér növelésében kulcsfontosságúnak tartotta az ukrajnai gabonamezőket, a Donyec-medence iparvidékét és a kaukázusi olajkutakat. Ehhez csatlakozott két taktikai érv is: a sikertelen angliai csata után Hitler úgy gondolta, hogy ki kell iktatnia Anglia keleti szövetségesét ahhoz, hogy Churchillt tárgyalóasztalhoz kényszerítse; valamint meg akarta előzni az oroszokat a támadásban.

Napóleon oroszországi hadjárata

Ráadásul nem tanulva Napóleon oroszországi hadjáratának kudarcából egy könnyelmű kijelentést is tett: „Csak be kell rúgnunk az ajtót, és összeomlik az egész korhadt építmény.” Sokan figyelmeztették ugyan, hogy ez a falat megakad a torkán, de voltak olyanok is, akik kijelentették, hogyha ez sikerül, akkor Hitler lesz Európa ura. A britek számára mindez lélegzetvételnyi szünetet jelentett. Bár hadianyaggal, gépekkel támogatták a szovjeteket (1941 augusztusában két Hurricane-századot küldtek Murmanszkba pilótákkal és kiszolgáló személyzettel.), örültek, hogy Hitler gépei addig sem Londont bombázzák.

Benito Mussolini

A német hadvezetés 1941 májusára tervezte a Szovjetunió elleni támadást, azonban a balkáni és az afrikai fronton történt események miatt az időpontot későbbre kellett halasztani. 1940 őszén ugyanis Olaszország is hozzákezdett hódító törekvéseinek megvalósításához: megtámadta Egyiptomot és Görögországot, hogy kiépíthesse birodalmát a Földközi-tenger térségében. Mindkét hadszíntéren kudarcot vallottak Benito Mussolini katonái, és szövetségeseik, a németek siettek a segítségükre. Hitler ugyanis attól félt, hogy ha ő elindul a Szovjetunió ellen, a Görögországban partra szállt szövetséges csapatok hátba támadhatják a Wehrmachtot. Egyezményt kötöttek tehát a románokkal, a magyarokkal és a bolgárokkal, majd 1941 áprilisában tíz nap alatt elfoglalták Jugoszláviát. Horvátország önálló fasiszta állam lett, a többi területen pedig az olaszok, a magyarok és a bolgárok osztoztak. Rövid idővel ezután már az Akropoliszon lengett a horogkeresztes zászló.

Az Akropolisz

Ezután megindulhatott a Barbarossa-hadművelet. 1941. június 22-én, hajnali 3 óra 30 perckor közel négymilliós, németekből, románokból és finnekből álló, 4000 tankkal és 2500 repülővel rendelkező hadsereg támadta meg a Szovjetuniót. (Hamarosan, június 27-én, a kassai bombázás ürügyén Magyarország is bekapcsolódott a háborúba a németek oldalán.)

Sztálint meglepetésként érte a hadművelet híre, nem vette komolyan a Hitler támadási készületeiről szóló híreket. De akkor sem tehetett volna túl sokat, ha számít a németek támadására, ugyanis nem volt még felkészülve a szovjet hadsereg. Nagyon visszavetette őket a diktátor nem sokkal korábbi politikai tisztogatása tábornokai és tisztjei körében. Korszerűtlenek voltak a fegyvereik, vontatottan folytak az erődítési munkálatok, és még nem hívták be a tartalékosokat sem. Az orosz haderő 160 gyalogos, 30 lovashadosztályból és 35 motorizált és páncélos dandárból állt.

Támadás a Szovjetunió ellen

A támadás végül három irányban indult, három fontos stratégiai céllal. Az északi német hadtest Leningrádot vette célba, hogy azt elfoglalva egyesülhessenek a finnekkel, majd közös erővel megsemmisítsék az orosz flottát a Balti-tengeren. A középső hadtest Moszkva irányába vonult, ugyanis ez a város volt a vasúthálózat, különösen a Szibériába (nyersanyag-lelőhelyek) vezető vonalak csomópontja. A déli hadsereg pedig a Donyec-medence, a legjelentősebb iparvidék megszerzését tűzte ki célul.

Zsukov

A németek a váratlan támadásnak, valamint az oroszok felkészületlenségének köszönhetően rohamosan haladtak előre. A hadjárat első napjaiban átlagosan két másodpercenként halt meg egy szovjet katona. Elérték ugyan Leningrádot, azonban bevenni nem tudták, ezért a kiéheztetés taktikájához folyamodtak, blokád alá vették az északi kikötőt. Délen kudarcot vallottak, mert Sztálin a Donyec-medencéből áttelepítette a gyárakat az Urál térségébe vagy a Távol-Keletre, ahol megkezdték a korszerű fegyverek gyártását. A német erők 1941 decemberére értek Moszkva térségébe, ahol a kijevi katonai körzet szókimondó parancsnoka, Georgij Konsztantyinovics Zsukov december 5-én megállította a németeket, majd ellentámadásával 150 km-rel verte vissza őket. Ez volt a Wehrmacht első szárazföldi veresége, mely lerombolta ismét a német sereg verhetetlenségének mítoszát. Ekkor fordultak meg visszavonhatatlanul az erőviszonyok.

Minek köszönhető ez a siker? Részben Zsukov tábornok tehetségének, aki friss erőket vetett be, részben az orosz katonák kitartásának, akik sokkal elszántabban védték állásaikat, mint Hitler nyugati ellenfelei. Segített a britektől érkező támogatás is. Legfőképpen azonban a „kedvező” földrajzi adottságoknak volt szerepe a győzelemben.

A német támadást azért is késleltették, mert meg kellett várni, hogy a tavaszi áradások után a sár felszáradjon. Így mindössze 4 hónapja maradt a németeknek, hogy térdre kényszerítsék a hatalmas országot, mielőtt beköszönt az őszi esőzés és a korai tél, hiszen a nehéz harci járművek beragadnak a sárba.

Német tank beragadva a sárba

A nagy távolságok (mintegy 2000 km hosszú volt a frontszakasz a Balti-tengertől a Fekete-tengerig) nehéz volt bekeríteni az orosz egységeket. Egyre nehezebb volt ilyen távolságban a német csapatokat utánpótlással ellátni. Ráadásul a tél még orosz viszonylatban is igen keménynek bizonyult 1941-ben. A németeknek nem volt megfelelő felszerelésük: a puskáik besültek, a tankok elakadtak, a repülők nem tudtak felszállni. Téli ruházat hiányában a katonák fagyási sérüléseket szenvedtek. Nagyon hiányzott tehát az a bő hónap, amit a Balkán biztosítására vesztegettek. Hiába tanulmányozták a németek Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratát, „Tél tábornok” ismét győzedelmeskedett.

Az USA belépése a háborúba

Az Amerikai Egyesült Államok már hivatalos hadba lépése előtt is résztvevője volt a II. világháborúnak, ugyanis az Atlanti-óceánon fegyverekkel és hadianyagokkal támogatta Nagy-Britanniát és a Szovjetuniót. Ezt a német haditengerészet tengeralattjárókkal akarta megakadályozni. Az angol-amerikai flotta torpedórombolói és radarral felszerelt légi ereje eredményesen vette fel a harcot velük.

Mégsem ezen az óceánon viselt hadat az USA és nem a németekkel szemben, hanem a Csendes-óceánon a japánokkal. Ugyanis a Csendes-óceánon létesített amerikai flottabázis sértette a japánok érdekeit. Japán elsődleges célja a brit és a holland gyarmatok, valamint a csendes-óceáni térség fölötti uralom megszerzése volt.

Jamamoto Iszoroku

Jamamoto Iszoroku tengernagy volt a japán császári Egyesített Flotta főparancsnoka, aki egyetlen csapással akarta megsemmisíteni az amerikai csendes-óceáni hajórajt. Mire az USA talpra áll a csapás után, addigra Japán meghódítja Délkelet-Ázsiát, így egy meggyengült Amerika kerülne szembe az óceánt uraló Japánnal. Ezért Jamamoto fontosnak tartotta a tengeri légierő fejlesztését, azaz repülőgép-hordozó anyahajók építését szorgalmazta.

Pearl Harbor

1941. november 22-én 6 japán repülőgép-hordozó indult el kísérőhajókkal az USA elleni légicsapásra. Az amerikaiak nem voltak tisztában a közelgő veszéllyel, amit az is mutat, hogy a légelhárító ütegeknél még lőszer sem volt előkészítve. 1941. december 7-én, 7 óra 49 perckor a japán légierő hadüzenet nélkül megtámadta az amerikai haditengerészet Pearl Harbor-i flottabázisát a Hawaii-szigeteken. Az amerikai repülőgép-hordozók nem voltak a támaszponton, Jamamoto mégis engedélyt adott az akcióra. Így is elpusztult 6 amerikai csatahajó, több kisebb hadihajó, 164 repülőgép, valamint 2390 amerikai katona veszítette életét, 1176 pedig megsebesült a támadás következtében, amely 9 óra 45 perckor már be is fejeződött. A japánok 1942 nyarára elérték Indiát és Ausztráliát teljes fölényt szerezve a délkelet-ázsiai és a csendes-óceáni térségben. Ezzel az 1939. szeptember 1-jén kirobbant háború most már hivatalosan is világháborúvá szélesedett a két új földrész, Ázsia és Amerika bekapcsolódásával.

Érdemes megemlíteni, hogyan reagált erre a Hitler vezette Németország. A náci vezér Pearl Harbor hírét mámoros örömmel fogadta. Hitler azt gondolta, ha az USA szétforgácsolja erőit, tartalékait, vagyis Japán elvonja az USA erejét a Csendes-óceánon, akkor az Atlanti-óceánon a németek juthatnak előnyökhöz. Ezért Németország 1941. december 11-én hadat üzent az USA-nak, és megállapodási szerződést írt alá Japánnal.

Fordulat a Csendes-óceánon

Fél évvel később fordult a helyzet a Csendes-óceánon. A japán flotta legnagyobb tekintélyű és tapasztalatú parancsnoka döntő ütközetbe akarta csalogatni az amerikaiakat a Midway-szigeteknél. Ezzel akarták megkönnyíteni későbbi partra szállásukat Hawaiin. Így kezdődött a június 4-7-ig tartó midway-i csata. Az amerikai flotta főkapitánya tudta, ha azonnal cselekszik, esélye lehet a győzelemre, ugyanis a japánok repülőgépeik átvizsgálásával és az üzemanyag feltöltésével vannak elfoglalva. Sikerült elsüllyeszteniük 4 japán repülőgép-hordozót. Az amerikaiak kódtörőik segítségével megfejtették a japán rejtjelkódokat.

Dzsungel harc

Az USA megállította a japán előrenyomulást, megindult a haditengerészet és a tengerészgyalogosok ellentámadása. Dzsungelharcokban foglalták vissza lépésről lépésre a csendes-óceáni szigeteket, vágták el a japán utánpótlási vonalakat. Ezekben a harcokban kitűnt az USA legfiatalabb tábornoka, a Csendes-óceán délnyugati felének katonai főparancsnoka, Douglas Mac Arthur, aki szigetről szigetre haladva szállt partra a kulcsfontosságú helyeken.

Mac Arthur

Amerikai felderítők vették észre, hogy a japánok repülőteret építenek Guadalcanal szigetén. Innen tudták volna támadni Ausztráliát és az amerikai hajózási útvonalakat. Amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Guadalcanalnál, megindult a Salamon-szigetek felszabadítása. 1943 februárjára már az amerikaiak kezében volt a sziget feletti ellenőrzés.

Észak-afrikai hadműveletek

Fentebb már szerepelt, hogy 1940 őszén Olaszország megtámadta Egyiptomot. Mivel az olaszok kudarcot vallottak, a németek siettek a segítségükre, így az észak-afrikai hadszíntéren német-olasz csapatok álltak szemben Angliával. Erwin Rommel a „Sivatagi róka” volt a német erők parancsnoka, akinek vezetésével lecsaptak Egyiptomra. A brit és ausztrál védők aknamezővel vontak maguk köré védelmi vonalat, és az volt a céljuk, hogy megakadályozzák a németek utánpótláshoz való jutását.

Erwin Rommel

Bernard Montgomery

1941. április-májusban Rommel harckocsikkal rohamozta Tobrukot, de a britek tengeren kaptak erősítést. 1941. novemberben a helyőrség kitört, és csatlakozott a Bernard Montgomery által irányított 8. hadsereghez, így Rommel vereséget szenvedett.

A másik jelentős város El-Alamein volt. Itt 1942. október 23-án győzte le az angol tábornok a „Sivatagi rókát”. Rommel Hitler tiltása ellenére visszavonult. Ezt követően, novemberben angol-amerikai csapatok szálltak partra Algériában, és felszabadították Észak-Afrikát. 1943 közepén a német-olasz csapatok megadták magukat, befejeződtek a harcok.

Az afrikai hadszíntér

Az afrikai hadszíntér is komoly kihívást jelentett az ott harcoló egységeknek. Túl kellett élniük a sivatagi körülményeket: a tűző napot és a vízhiányt. A nap elől földalatti bunkerekbe, barlangokba húzódtak a katonák, ahol viszont tetvek, bolhák, legyek és patkányok keserítették meg életüket. Voltak mégis, akik a tűző napon leégtek, a fellazult sivatagi talajfelszín miatt pedig többször volt porvihar, amely a fegyverekben is kárt okozott. 8,5 dl volt vízből a napi fejadag, ezt kellett beosztaniuk a mosdáshoz is. Az győzött, aki tovább bírta ezeket a körülményeket, vagy előbb jutott utánpótláshoz.

Szovjetunió: Sztálingrád, Kurszk, Leningrád

A sztálingrádi csata

Egy évvel a Barbarossa-hadművelet után (1942. június 28-án) Hitler újabb támadást indított a Szovjetunió ellen, ekkor már csak déli irányban, a kaukázusi olajmezők felé. (A 2. magyar hadsereg mintegy 200 km-es szakaszon a Don-kanyar védelmét kapta feladatul.) A németek augusztusban elérték a Volgát, szeptemberben pedig behatoltak Sztálingrád nyugati külvárosaiba. A sereg másik része továbbhaladt a Kaukázus felé. Ez utóbbi előrenyomulás lelassult. Egyes történészek azt mondják, ha Hitler nem akarta volna megszerezni a gyűlölt ellenfél nevét viselő várost, akkor egyesített erőivel megszerezhette volna az olajvidéket. Így azonban Sztálingrád maradt az utolsó esélye a németeknek, hogy legyőzzék a Szovjetuniót.

Paulus

A sztálingrádi csata 1942. szeptember 15-én kezdődött. A Friedrich Paulus által vezetett 6. német hadsereg sokszor napokig harcolt egy-egy házért, egy-egy szobáért. November 18-án a Vörös Hadsereg Zsukov vezetésével ellentámadást indított. Céljuk a 6. hadsereg bekerítése volt. Közeledett a tél. A szovjetek a legjobb meteorológusokat alkalmazták, hogy a kellő időben tudják indítani támadásaikat. A németek ismét az időjárás és a nagy távolságok áldozatai lettek, hiszen ősztől tavaszig az utak járhatatlanok, így az utánpótlás akadozott. Vagy lőszerből, vagy élelmiszerből kaptak pótlást. A lovaikat sem tudták ellátni, ezért levágták őket. Az üzemanyag-fogyasztást is korlátozni kellett, ezért több német egység mozgásképtelenné vált. A kenyérfejadag 200 gr volt naponta, vagyis a 6. hadsereg lassú éhhalálra volt ítélve. A kiégett, romos épületek pincéiben közel 20 ezer ellátatlan sebesült, és legalább ennyi fagysérült vagy az éhségtől félőrült német katona húzódott meg.

Sztálingrád romjai közt

Zsukov a legnagyobb támadást akkora időzítette, amikor hullani kezdett a hó. 250 ezer németet ejtett csapdába, Paulus január 31-én megadta magát. Február 2-án pedig az utolsó bekerített német egység is beszüntette a harcot. A 300 ezres 6. német hadseregből 90 ezer fő maradt. Ötezren tértek haza a hadifogságból a katasztrofális egészségi állapotok, a szovjet hadifogolyrendszer szervezetlensége és kegyetlensége miatt.

1943. július 5-16-ig zajlott a világháború legnagyobb páncélos csatája Kurszknál.

A kurszki csata

A németek 2000 tankot (új Párducokat és Tigriseket) állítottak csatarendbe. A támadás reggel 7 órakor 2000 német repülőgép támogatásával kezdődött. A Citadella-hadműveletben összesen 6000 tank és 2 millió katona vett részt. Alig egy hét múlva a szovjetek ellentámadásba lendültek, a németek visszavonultak, a hadművelet kudarcba fulladt. A kurszki tankcsata után szabad lett a Donyec-vidék és Kijev is. A Vörös Hadsereg nyugat felé űzte a németeket. Az oroszok sikerét többen azzal magyarázzák, hogy míg Hitler felülbírálta tábornokait, beleszólt döntéseikbe, Sztálin szabad kezet adott nekik, bízott bennük.

A leningrádi blokád

Leningrád továbbra is blokád alatt állt. Az ostrom kezdetén 40 napra elegendő élelmiszerkészlete volt a városnak. Amikor ez elfogyott, a lakók megették a lovakat, kutyákat. Naponta több ezren haltak éhen. Nem volt szén a -40 fokos hidegben. A befagyott Ladoga-tó jegén kiépített vasúton vittek élelmet, gyógyszert a városba. Az 1944. január 27-én véget érő, 900 napos blokádnak egymillió ember esett áldozatul.

A szicíliai partraszállás

A szicíliai partraszállás

Churchill és Roosevelt 1943. májusban tárgyalt Washingtonban a Huskey-hadműveletről, azaz a szövetségesek szicíliai partraszállásáról. A hadművelet abban az évben meg is indult július 10-én. 160 ezer szövetséges katona és 600 tank állt szemben 300 ezer olasz és 90 ezer német harcossal. Két héttel később Mussolinit, az olasz fasiszta diktátort letartóztatták és börtönbe zárták. Szeptember 3-án a szövetségesek már Olaszországban szálltak partra Montgomery vezetésével, így szabaddá vált az út Róma felé. Az új olasz kormány fegyverszünetet kért, végül 1944 nyarán szabadult fel Róma a fasiszták uralma alól, a németek segítségével kiszabadított Mussolinit pedig 1945-ben partizánok fogták el és lőtték agyon.

Varsói gettófelkelés

A varsói gettófelkelés

A varsói gettóban 400 ezer foglyot tartottak fogva. 1943. április 19-én az SS katonák megkezdték a felszámolását, ez ellen keltek fel a lakók. Április 25-én, húsvétkor a gettó már lángokban állt, sokan a tűzbe menekültek a fogság elől. A gettó lakói nem tudtak elmenekülni a városrészt körülvevő 3 méter magas fal, valamint a zsidó kollaboránsok miatt. A németek csak nehézfegyverek bevetésével tudták elfojtani a felkelést. A gettót porig rombolták, lakóinak nagy részét megsemmisítették.

A teheráni konferencia

1941 nyarán Anglia és a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött annak ellenére, hogy Churchill határozottan kommunistaellenes nézeteket vallott. Ugyanakkor a következő kijelentést tette: „Ha Hitler megtámadná a poklot, lenne néhány jó szavam az ördögről az alsóházban.” Vagyis a német diktátort még Sztálinnál is veszélyesebbnek ítélte.

1941 augusztusában Churchill és Roosevelt létrehozta az Atlanti Chartát, melynek célja a fasizmus teljes megsemmisítése volt, s melyhez később a Szovjetunió is csatlakozott. 1942. január 1-jén pedig a három nagy és további 23 ország írta alá az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát, melynek célja szintén a fasiszták elleni harc volt.

A szövetségesek már több találkozót szerveztek terveik összehangolására. Kezdetben Sztálin nem vett részt ezeken, mert az angolszászok figyelmen kívül hagyták a második nyugati front megnyitására vonatkozó javaslatát. Végül 1943. november 28-án Teheránban ült össze a három vezér: Sztálin, Roosevelt és Churchill.

A teheráni konferencia

A találkozót Heuréka fedőnévvel illették. Megegyeztek a háború közös folytatásában a fasizmus teljes szétzúzásáig, Németország kapitulációjáig nem kötnek különbékét. Megállapodtak az Overlord-hadművelet véghezvitelében, azaz a szövetségesek normandiai partraszállásában, a második nyugati front megnyitásában, melynek időpontját 1944 májusára tervezték. A szovjetek ígéretet tettek, hogy a nyugat-európai hadművelettel egyidejűleg offenzívát indítanak, illetve az európai háború befejezését követően megtámadják Japánt. A tengelyhatalmak sorsa megpecsételődni látszott.